kpszamla.php, 1848. március 15-én este a fellelkesült forradalmi tömeg, elsősorban fiatalok kiszabadították börtönéből a sajtószabadságért küzdő és emiatt tömlöcbe vetett Táncsics Mihályt. A szlovák és horvát paraszti, pontosabban jobbágyi felmenőkkel bíró ember addig is és azt követően is egy élhetőbb, elnyomástól mentes, igazságos világért küzd. Menthetetlen idealista volt rendkívüli akaraterővel. Szabadulása után alig telt el két hét és már nyomdában volt az első magyarországi néplap, a Munkások Újsága. Az elnevezés is már azt mutatja, hogy Táncsics a jövőbe nézett és tisztán látta, hogy néhány évtized múlva mekkora ereje lesz a magyar munkásmozgalomnak. Mert lett! 1890-ben Apponyi Albert a parlamentben már „szociális olajcseppekért” imádkozott Tisza Kálmán miniszterelnöknek egy olyan mozgalom miatt, melynek városi munkás és vidéki földmunkás tagjai puszta kézzel mentek neki a hazug társadalmi rendnek és nem tántorították őket sem a csendőrök, sem a sortüzek. 1898-ben, egyetlen év alatt 44 munkást mészárolnak le, 114-en sebesülnek meg és 46958 nap börtönt osztanak ki.
1848-ban mindennek csak az előszelét érezni. Amikor Táncsics kiharcolja a nyomdászok béremelését, megdöbben a proletariátushoz hasonlóan gyerekcipőben járó magyar burzsoázia. Hamar rá is jönnek, hogy Táncsics lapja nem csak a polgári forradalom ügyét szolgálja, hanem egy egészen más ügyet is.
Az egykori vörös, mára bezöldült diákvezér az Európai Parlamentben kiosztotta Orbánt
Újságát, akkor az egyik első gondolatom volt, hogy ez esetben nem árt majd meghatároznunk, hogy számunkra mit jelent a munka, kit tekintünk egyáltalán a klasszikus, illetve a kor igényéhez igazodva a XXI. században munkásnak.
Az elmúlt évtizedekben mérhetetlen cinizmussal beszélt az antifasizmusról a magyar jobboldal. Számukra Budapest felszabadítása ostrom lett és szerintük a hősi halált halt szovjet fiatalok egy megszálló hadsereg katonái voltak, akiknek ki kell ásni csontjaikat, valami nagy gödörbe szórni és elfeledni őket.
még vörös és olvasható Népszavát azzá tegyék. Előfizetésre buzdítottak, párttagoknak kedvezményes előfizetési lehetőséget adtak, akadt hirdetés is a kormányváltás előtt, azonban a gyenge próbálkozások elbuktak. Csináltak egy polgári napilapot, ami még a polgári baloldalon se tudott felnőni riválisai mellé.
"Orbán takarodj!". Elméletileg tehát azt is gondolhatnánk, hogy ha meg akarjuk buktatni a hatalomba beleszerelmesedő miniszterelnököt, akkor össze kell fogni a szociális demagógiát gyűlöleteszmékkel keverő párttal. 
Diether Dehm a Die Linke (Német Balpárt) képviselője a berlini Német Szövetségi Gyülésben. A külügyi bizottság tagjaként sokat foglalkozik Magyarország ügyeivel is. Az Európában sokat támadott magyar médiatörvényt az elsők közt bírálta hazájában. A Bundestagban tartott indulatos parlamenti felszólalásában szorgalmazt, hogy Németország keményebben lépjen fel a magyar kormánnyal szemben, ne hagyja, hogy az egy példátlanul szigorú, a sajtót sarokba szorító törvényt fogadjon el.
