Képviselők után kutakodik, miközben terroristákat hagy futni – veti a titkosszolgálat szemére a német Baloldal párt, amelynek nem jött rosszkor az áldozatnak járó figyelem. Látogatót fogadott a minap Dr. Q., a jól menő berlini informatikai cég ügyvezetője. A Prenzlauer Berg-Pankow kerület egyéni körzetben megválasztott Bundestag-képviselője, Stefan Liebich kérte a találkozót, mert szeretett volna megismerkedni a kis- és középvállalkozások helyzetével. Az eszmecsere közepén a cégvezető egyszer csak a fejéhez kapott: „Hideg van odakinn, ne küldjünk le egy csésze forró teát az önt kísérő úrnak?” Liebich értette a tréfát: „Nem szükséges, én nem vagyok rajta a 27-es listán.” Vagyis nem tartozik a Baloldal párt azon parlamenti képviselői közé, akiket a német belföldi titkosszolgálat, az alkotmányvédő hivatal megfigyelés alatt tart, így egészen biztosan nem követik.

Igaz, a többieket sem, ha hinni lehet Hans-Peter Friedrichnek, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) által delegált szövetségi belügyminiszternek, aki a megfigyelési ügy kipattanása után azt bizonygatta, hogy kizárólag nyilvánosan hozzáférhető forrásokból – tehát nem titkosszolgálati eszközökkel – tájékozódva tartják a szemüket a Baloldal képviselőin. Erre szerinte azért van szükség, mert vannak olyan erők a pártban, amelyek a marxizmus–leninizmust, a proletárdiktatúrát szeretnék bevezetni, s ez sérti a szövetségi köztársaság alkotmányát, amit viszont védeni kell.

ltek be a keletnémet utódpárt PDS és a nyugatnémet WASG 2007-es egyesülésekor létrejött alakulatba. Az ő köreikben még inkább fellelhetők a veszélyesnek nem, inkább csak A Baloldal pártban jócskán akadnak egykori trockisták vagy maoisták, ők azonban egytől egyig az ország nyugati feléből kerüéletszerűtlennek, zavarosnak számító elképzelések, a megfigyelésről kirobbant parlamenti vitában a belügyminiszter mégis inkább egykori NDK-sok bűneit hozta föl indoklásként. Elrettentő példaként említette, hogy Gesine Lötsch, a Baloldal keletnémet társelnöke (az egyesülés óta mindig egy-egy keleti és nyugati áll a párt élén) levélben köszöntötte születésnapján Fidel Castrót.

Az egész ügy inkább abszurd, mintsem komoly, s hogy mégis ekkora vita kerekedett belőle, az két dolognak köszönhető. Az egyik az alkotmányvédő hivatal látványos kudarca a zwickaui terrorcsoport néven elhíresült neonáci banda kapcsán (HVG, 2011. november 19.). A másik, hogy a titkosszolgálat balfogásai nyomán az a vád hangzott el, miszerint az állam a jobb szemére vak. Vagyis amíg a szélsőjobb sorozatgyilkosságokkal tartotta rettegésben a bevándorlókat, s ez ellen semmit sem tettek a hatóságok, a demokráciát és államrendet tisztelő baloldali politikusokról megfigyelési dossziékat vezetnek.

Az áldozat szerepe jól jöhet a Baloldalnak, amely a korábbi évek látványos sikerei után politikai térvesztéssel küzd. Az egyesülés óta joggal hangoztathatja, hogy össznémet párttá fejlődött, hiszen három kivételével mind a 16 tartomány parlamentjébe bekerült, már csak a két konzervatív bástya, Bajorország és Baden-Württemberg, valamint Rajna–Pfalz tartja magát. A befolyásából viszont veszített, hiszen Berlinben és Mecklenburg–Elő-Pomerániában, ahol egy ciklussal korábban még kormányzati tényező volt, az ellenzéki padsorokba kényszerült. Így Brandenburg kivételével már sehol sincs pozícióban.

A választási sikerek és kormányzati kudarcok látszólagos ellentmondásának magyarázata a PDS és a WASG, vagyis a keleti és nyugati hívek egyesítésében, és az ezt levezénylő Oskar Lafontaine személyében rejlik. Lafontaine, aki korábban a szociáldemokratákat (SPD) hozta vissza 16 év ellenzéki lét után a hatalomba, a párttársaival való látványos szakítás után a PDS–WASG-fúzióban látta meg a visszatérés lehetőségét. Befolyásának növekedésével egyenes arányban szorultak háttérbe a Baloldalon belül az egykori NDK-s reformerek, s kerültek előtérbe a megvalósíthatatlan követeléseket hangoztató, kompromisszumképtelen nyugatiak. Amikor például Drezda a Baloldal önkormányzati képviselőinek támogatásával úgy döntött, eladja a város tulajdonában lévő lakásokat – merthogy nyakig el volt adósodva, s különben iskolákat kellett volna bezárnia –, Lafontaine kijelentette, ez neoliberális politika, és aki követi, annak nincs helye a pártban. Ki is szekálták a drezdaiakat, mondván: a lakáshoz való jog alapján a közösség gondoskodjon arról, hogy mindenkinek jusson fedél a feje fölé.

Hogy erre honnan legyen pénz, az sokszor nem érdekli a Baloldal mai politikáját meghatározókat – ezért is tartják nehezen elképzelhetőnek velük a koalíciót mind a szociáldemokraták, mind a Zöldek még a tartományi parlamentekben is. Szövetségi szinten pedig abszolút kizárják, elsősorban a Baloldal külpolitikája miatt. Ez utóbbiba például az is belefért, hogy a Gázai övezetbe indított segélyhajók fedélzetén szolidaritásból ott volt több képviselő az Izrael-politikájára oly kényes Németország parlamentjének Baloldal-frakciójából, ahonnan szívesen ostorozzák a NATO-t és általában a globális világuralom hatalmasságait is.

Ezt a politikát tehetik mérlegre márciusban a Saar-vidék előrehozott tartományi választásán. A Baloldal a legnagyobb fegyverét, magát Lafontaine-t veti be, ő lesz a listavezető, azzal a nem titkolt céllal, hogy megszerezze a tartományi miniszterelnöki posztot. Hogy sikerül-e, az legalábbis kétséges – még ha igazán attraktív segítője lesz is a kampányban. A 68 éves Lafontaine a közelmúltban különvált a feleségétől, és immár a 42 éves Sahra Wagenknecht a párja. A jénai születésű, csinos és okos hölgy egyetlen – politikai – szépséghibája, hogy a Baloldal kommunista platformjának meghatározó alakja. Ráadásul nem afféle szalonbaloldali, hanem valóban olvasta a marxizmus klasszikusait, kapásból idézi és komolyan is gondolja az írásaikban foglaltakat. „Szabadság kapitalizmus helyett” – ezzel a programmal felérő címmel jelentette meg most könyvét, ami, ha a kapitalizmus a német gazdaság alapformája, valóban okot is adhat az államrend védelme fölött őrködők figyelmére.

Forrás: hvg.hu